2010,12,13
Elég sokszor elkap egy érzés. Egy elég régi érzés. Egy jó és egyben rossz érzés. Egy álom érzése. Egyszer... elég régen... szerintem több mint fél éve is megvan már... álmodtam egy nagyon... jót... és aztán rájöttem, hogy ez nagyon rosszra fordult... reggel mikor felkeltem, a párnám tele volt sírva. Iszonyatos érzések jártak át. Megvoltam izzadva. Tisztán emlékszem az álmomra. Hogy ki szerepelt benne. Hogy hol jártunk. Hogy mikor. Hogy miket mondott. Hogy búcsúznunk kellett. Hogy hogyan nézett rám. MINDENRE emlékszem. Ez viszont érdekes, mert az álmaimra max 3 napig emlékszem aztán soha többet. De erre mégis... És az az érzés, amit akkor reggel éreztem, képes elkapni sokszor egy nap. Elég csak látnom a reggeli napfelkeltét. Elég, ha reggel végig sétálok azon a macskaköves úton. Elég, ha hallom a kora hajnali zajokat. Sokszor, képes vagyok csak ezért fent maradni egész éjjel. Hogy nehogy elaludjak, és ne érzékeljem ezeket. Hihetetlenül képes az érzés magával sodorni. Sokszor, így reggel, mikor ébren maradok, úgyérzem, kikell mennem az utcára, elkell sétálnom azokra a helyekre, amik az álmomban voltak. Ahol végigsétáltunk. Majd felülni egy buszra, odaképzelni magam mellé. Majd leszálni, elképzelni, hogy elmegy, elbúcsúzni örökre, hogy elengedjem végre. Talán sokkal könnyebben megszabadulhatnék Tőle, ha elengedném végre örökre. És tényleg. Ezt kéne tennem, de nem tudom, hogy hogyan... Még mindig bízom abban, hogy egy nap majd felbukkan. De ugyan akkor meg tudom, hogy sosem fog már. Kimerít, hogy mindig mindenkiben őt keresem. Őt... a legjobb barátot... : /
Tegnap, megdöbbentett egy dolog. Nagyon is megdöbbentett. A baráti köröm tele van olyan emberekkel, akik nagyon makacsok. Túl makacsok. Makacsok bocsánatot kérni. Sőt, azt hinné az ember, hogy képtelenek rá. De csodák csodájára, én már tapasztaltam, hogy ez nem így van. Sokszor rájövök, hogy egyes emberek engem talán mégis szeretnek... nem is kicsit... mert képesek hátat fordítani a makacsságuknak, és kitörni. Kimondani, hogy nélkülem szarabb, mint velem. Kimondani, hogy szeretnek. Kimondani, hogy harcolnak ha nem bocsájtok meg. És igen sokan azt hiszik, hogy nem szeretem őket. Hogy összeveszünk, és akkor vége. Ez nem igaz. Mostmár eljutottam odáig, hogy addig várok, amíg le nem nyugszanak teljesen, és amíg rá nem jönnek, hogy valóban hiányzom- e nekik. Mert ha mindig csak pár nap után utánuk rohanok, akkor csak azt érem el, hogy szinte rájuk tukmálom magam újra és újra, és sosem hagyom, hogy rájöjjenek, hogy valóban kellek- e nekik. Pár esetben arra jönnek rá egyesek, hogy nincs szükségük rám. Pár esetben arra, hogy igen is van. Én akkor is szeretem őket, ha összeveszünk. A szeretet nálam nem sablon szó, mint a legtöbb embernél. És úgy is értem.