Igen jól látod. Ez már a második bejegyzés 10 perc alatt. Úgy éreztem, kell egy olyan is és egy ilyen is.
Furcsa dolog, hogy a földön maradj. Főleg így. Mikor nem tudod eldönteni, hogy zuhansz, vagy a földön vagy még és éppen kéne valaki vagy valami ami a földön tart. Nem tudod, hogy kell- e valaki, aki megfogja a kezed, és visszahúzzon. Nem tudod, hogy szükséged- e van akárkire is. Nem tudod eldönteni igazából, hogy mire van szükséged. Hogy kire. Éppen ezért talán úgy döntesz, hogy senkire sem. Ezért hirtelen mindenkit eltolsz magadtól. Azazhogy csak tolnál... mivel félsz eltolni őket magadtól. Az egyik feled azt kívánja, bárcsak egyedül lehetnél egy picit. Bárcsak békén hagyna mindenki. A másik feled viszont azt üvölti kétségbe esett hanggal, hogy azonnal legyen jelen valaki. Nem is inkább valaki. Mindenki... Nem tudod eldönteni, hogy mi zajlik a fejedben. Nem tudod eldönteni, ki kell neked igazán. Lehet, hogy azért, mert akire szükséged lenne, az megint cserben hagyott. Lehetséges, hogy megint lelket öltött beléd... Lehet, hogy egy fél napra azt hitted, vissza kaptad önmagad. Fél nap... fél nap... Igen fél nap. Az a fél nap amíg hittél. Hittél benne, hogy minden szép lesz. Hittél benne, hogy minden olyan lesz mint régen. De ez már sosem lesz olyan. Eldöntötted magadban, hogy oké. Kap még egy esélyt. Elfelejtesz neki mindent. Legalábbis lenyeled a baromságait. Nem hánytorgatod neki azt a fél évet. Nem meséled el neki, hogy minden nap mikor leoltottad a villanyt, féltél, remegtél, félig minden éjjel meghaltál, mert egyedül érezted magad. Nem meséled el neki, hogy sokszor csak úgy oktalanul, a legvidámabb pillanataidban is elsírtad magad. Nem meséled el neki, hogy sokszor kellett nagyon nyelned, mert nem hullajthattál könnyeket. Nem mesélheted el neki, hogy most már sírni sem tudsz. Nem mondhatod neki, hogy az Isten szerelmére, bazd meg ezt a 6 hónapot. Nem ölelheted át dühöngve. Nem kérheted, hogy meséljen neked dolgokat. Semmit sem tehetsz. Sőt, már semmit sem teszel. Nem. Már képtelen vagy küzdeni érte. Pedig tudod, hogy megpusztulsz nélküle. Hogy nem tudod megint mosolyogva kezdeni, és zárni a napokat. Tudod, hogy ugyan úgy szüksége van rád. Vagy... pont azt tudod... azazhogy..... fogod fel végre... hogy nem kellesz neki. Nem is kellettél neki. Sohasem volt rád szüksége. Hogy minden 'szeretlek' hazugság volt. Hogy minden 'köszönöm' csak illedelmesség volt. Fel kéne fognod végre, hogy ő meghalt. Benned igen. Örökre. És el van temetve. Örökre. El kell fogadnod, mert máshogy nem tudsz létezni. Vagy elfogadod...vagy hagyod a lelked is porig égni...