Február huszonharmadika van. Ezt nem tudom miért írtam le mégegyszer.. jól esett. Ma egész nap részben azon tűnődtem, hogy blogolni kéne, és hogy meg kéne írjam, hogy megint rájöttem, olyan embereket veszítettem el, akiket sosem akarta és sohasem gondoltam volna hogy majd pont ők így sity-suty ágyőő.
Nem szeretném, ha ezt bárki olyan is magára venné, aki tudja jól, hogy nem rá értem. Nem akarok a tavai évről beszélni, azt már lezártam-külsőleg. Most inkább a jelenről szeretnék fecsegni kicsit. A *most* szócskáról. A most számomra emberekben mérve kettőt jelent. Két ember van aki számít még úgy valamit. Aki *igazán* számít. Nem tudom, hogy miért távolodok el emberektől és nem tudom, hogy miért szívódnak fel egyik percről a másikra olyan emberek akik nekem nagyon sokat jelentenek. Nem gondolom úgy, hogy én marnék el magam körül embereket, mivel mások tanúsítják, hogy ez nincs így, szóval ez miatt nyugodt vagyok picit. Na de mind1. Ha röviden akarnám kifejezni magam, akkor ennyit írtam volna:
"Boldog vagyok. Nagyon boldog. De mégsem. Az a részem boldog, ami Ő. De az én saját részem, ami teljesen önmagam.. Na az is csak félig... Félig az a részem is sír. Zokog. Segítségért visít, de nem hallja senki sem."