2010,12,15
TokioHotel- World behind my wall.
Ez a zene sokkal többet jelent nekem, mint egy átlagos zene. Már azthiszem beszéltem arról pár bejegyzéssel ezelött, hogy sok dolog képes bennem fura érzéseket fellobbantani. Egy dolog mindig ugyan azt a leírhatatlan és megfogalmazhatatlan érzést kèpes felkapni bennem akár hányszor ránézek, hallgatom vagy gondolok rá. Ez is egy ilyen dolog. Tele van emlékkel, érzéssel. Megélt dolgokkal, átérzett érzésekkel. Az ÉN emlékeimmel... Az ÉN egykori èrzéseimmel. Az elmúlt idôszakra emlékesztet. Egy pici darabra belôle (majd egy másik zene megint mégegy darabra.)... Ez leírhatatlan amit érzek ilyenkor. Ezt át kell érezni, hogy megértsd. Prôbálom szavakba önteni, de nem megy. Hasonlat sincs rá. Emberekre emlékesztet, akik megváltoztak, és akik által én is megváltoztam. Ez a zene pl Izusra emlékeztet. Amiken végig ment, mentünk együtt... Majd szépen lassan egyre kevesebb és kevesebb emlék van. Mintha egy film pörögne le bennem abban a pár percben képekbôl. Az elején rengeteg kép... Majd kevesebb. Majd egyre kevesebb. Majd az utolsó képen én állok pánikolva, hogy az egésznapos msnes beszélgetéseinkbôl megeshet hogy egy szia mizu-s beszélgetés kupac marad... Majd ezis eltûnik, és lesz olyan, hogy napokig, sôtt hetekig nem fogunk beszélni. Félek, hogy elveszítelek! Visza akarlak kapni teljes egészében. És nem csak egy rész belôled! Megint az akarok lenni, aki mindent tud rólad. Akinek elmondod, hogy mivan, mikor márnak nem. Azt akarom, hogy a kapcsolatunk ugyanolyan jó legyen, mint régen. Mert nem akarlak elveszíteni. Nem akarom végig nézni, hogy kicsúszol a karmaim közül! Én nem akarom végig nézni tehetetlenül, mert semmit sem fogok tudni akkor már tenni. És ezt le is fogom neked holnap írni. Bár tudom, hogy olvasol... Szóval ha ezt is elolvastad, jelezhetnél és megmenthetnél attól, hogy össze kelljen magam szedni ès belekezdeni személyesen Neked és senkimásnak nem címezve.... Kisses.